Magyar Sajtó, 1975 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
A korán halok hivatása (Gondolattöredékek egy „nem tudom, miért” statisztikai adatról) Már a MUOSZ közgyűlési előterjesztésében, majd a felszólalásokban is visszatért és szíven ütött egy adat: e szerint mi, újságírók, az orvosokkal együtt, a legfiatalabban halunk meg. Nem tudom pontosan, azt jelenti-e ez, hogy az újságírószövetség tagjai várható életkorának átlaga a legalacsonyabb, vagy azt, hogy az elhalálozó pályatársak átlagos halálkora a legalacsonyabb — egyre megy. Korán halunk, nyugodjunk bele. Hát ne nyugodjunk bele! Mondták aztán a közgyűlésen, hogy nem is nyugszunk bele egykönnyen. Megjavítják és nagyobb vidéki központokra is kiterjesztik az újságírók egészségügyi szolgáltatásait, s ettől is sokat várnak. Én, történetesen, nem várok tőle sokat. Sőt, semmit sem várok. Ha egyszer, egyetlen egyszer előfordult volna, hogy valamely kollégánk azért, csak azért halt meg, mert nem kapott idejekorán orvosi segítséget, s a szolgáltatások várható javulása után bizton várhat, akkor én is azt mondanám: „Ejha, ez igen!” Ne áltassuk magunkat. Aki akart, eddig is eljutott orvoshoz. De rendszerint nem akart. Vagy túl későn ment. Nem a rendelési idő járt le, hanem a meggyógyíthatóság ideje. Fatalisták vagyunk? Vagy ostobák? Vagy nem bízunk az orvostudományban? Én magam roppant nagyra becsülöm az orvosokat. Sok személyes ismerősöm, sőt rokonom orvos, szeretem, tisztelem őket, nem félek tőlük. A betegségtől félek. Meg a hipochondriától. Az is betegség. * A fogorvostól kezdve a szemészen át a lúdtalpbetétkészítőig elég szép számú pacientúrát teszünk ki mi, újságírók. De nemcsak mi, újságírók. Az előbb már idéztem azt a tényállítást, hogy az orvosokkal egyetemben vagyunk a leghalandóbb szerzet. Pont az orvosokkal! Érdekes volna tudni,hogy vajon a korán elhaló orvosok „ágazati összetétele” miféle. Hogy a legtöbbet talpaló körzeti orvos vezeti-e a listát? Vagy a szüntelen feszültségben élő kórházi orvos? Vagy tán épp a nyughatatlan kutató, aki, tudjuk, a 606. kísérletig és még tovább sem áll meg, fejében fölépíti, éjjel, éber álmában is tovább építgeti a kísérletsorozat hadrendjét. Ilyen statisztika aligha készül. De amint látom, mindhárom orvostípus — és mennyi van még! — megtestesít olyasmit, mint aminől az újságíró. A talpaló újságíró. Az állandó feszültségben élő újságíró. A cikkhez szükséges anyaggyűjtés, majd a megírás hadrendjét akár éjszaka is tervezgető, s a szöveget szedés után, egészen az utolsó percig csiszolgató újságíró. És megint: nemcsak az újságíró. Voltaképpen mindenki, akiben összeforr élet, munka és hivatás. Hátha még a hivatás: hitvallás is egyben! * Ezt a jegyzetfélét kerek egy hónappal közgyűlésünk után írom. Nem, nem azért, mert idáig hordoztam magamban, míg végre kikínlódtam. Két új benyomás késztetett írásra. A Magyarország 1974. 49. számának háztáji rovatában emelkedett hangon búcsúztat egy nagyszerű kollégát, s ennek apropóján visszatekint, ki mindenki halt el a lap igazán rövid fönnállása óta azok közül, akiket szerzőgárdájába sorolt. Megdöbbentően hosszú a lista. S emlékszünk: közülük sokan viszonylag fiatalon távoztak el. Igaz, a névsorban nem főfoglalkozású újságírók neve is szép számmal olvasható, de mindenképpen a magyar szellemi élet ismert munkásai voltak. Vagyis hivatástudó, vagyis önemésztő, vagyis a világról eddig megszerzett és közreadott ismeretekkel, vagyis a közállapotokkal soha meg nem elégedett emberek.